Június 9-én, a Németország-Costa Rica nyitómérkőzés előtt még 32 válogatott reménykedett abban, hogy július 9-én ott lesz a berlini Olimpiai-stadionban, és bár az olasz és a francia csapatot is az esélyesek között emlegették, előzetesen minden bizonnyal nem sokan fogadtak volna erre a párosításra.

Idő közben azonban elvérzett a címvédő, és nagy favorit Brazília, a házigazda Németország, a megfiatalított Hollandia, a csatárgondokkal küszködő Anglia, az egyenes kieséses szakaszban gólínségben szenvedő Portugália, a vébét nagy formában kezdő Argentína és Spanyolország, és ezúttal az úgynevezett kiscsapatok sem tudtak igazán maradandót alkotni, így Marcello Lippi és Raymond Domenech fiai készülődhettek a világbajnokság utolsó mérkőzésére.

Az olaszok hihetetlen lelkierővel küzdötték végig az egész mundiált, holott a bundabotrány miatt sokan nem tudják, hogy mi lesz a klubjukkal, ráadásul Gianluca Pessotto öngyilkossági kísérlete sem tett jót a lelkeknek, de a squadra azzurra előbb továbbment a vébé egyik legnehezebb csoportjából, majd egy vitatott Totti-büntetővel legyőzte Ausztráliát, az újonc Ukrajna elleni 3-0-val már a négy között volt a csapat, amely az elődöntőben felejthetetetlen hosszabbításban gyűrte le a házigazda Németországot.

A gallok szenvedtek a csoportban, és csak a Togo elleni 2-0-val biztosították be a továbbjutást, az egyenes kieséses szakaszban azonban a szebbik arcát mutatta a Zidane által vezérelt együttes, amely előbb a spanyolokat, majd a címvédő brazilokat tüntette el a mezőnyből, aztán a döntőbe jutásért a kopasz karmester büntetőjével intézte el a portugálokat. Mindkét gárda az elődöntőben látott összeállításában futott ki a pályára, az olaszoknál Nesta nem épült fel sérüléséből, a galloknál pedig egyedül Sahára nem számíthatott Domenech, aki két sárga lapott szedett össze, igaz ő nem is számított alapembernek.

Henry és Cannavaro ütközése volt az első érdekes jelenete a döntőnek, a 100. válogatottságát ünneplő olasz cséká válla találkozott a francia támadó fejével, aki megszédült az ütéstől, és hosszabb ápolásra szorult. Pár perccel később Zambrotta csúszott el, és találta el keményen Vieirát, azaz vehemensen kezdtek a csapatok, és a franciák igyekezete ért be előbb, Malouda esett el a 16-oson belül a Materazzival való találkozás következtében, és Elizondo büntetőt ítélt.

A labda mögé Zidane állt, aki elképesztő hidegvérrel és szemtelenséggel Panenka-módjára emelt, és a Teamgeist a léc lapjáról hullott a gólvonal mögé. A franciák tizese ezzel csatlakozott a Pelé, Vava, Breitner trióhoz, és negyedikként mondhatja el, hogy két vb-döntőn is gólt lőtt, míg Buffon 460 perc után nyúlhatott ismét maga mögé, így nem tudta megdönteni honfitársa, Walter Zenga rekordját, aki 1990-ben 517 percig őrizte eredményesen a kapuját.

Zidane már elrúgta, Buffon már csak szemmel veri

A sokkból viszonylag magához tért az olasz gárda, és egyre többet taposták a gyepet a francia 16-os környékén, míg végül a 19. percben Pirlo szögletét követően Materazzi túlugrotta Vieirát, és öt méterről Barthez kapujába bólintott. A finálé előtt a taljánok mindössze egy, a franciák két gólt kaptak, de a vb két legjobb védelme (nem számítva a kapott gól nélkül búcsúzó svájciakat) gyorsan kapitulált egyszer-egyszer az első húsz percben.

A gól után lendületben maradtak az olaszok, de leginkább csak a pontrúgásokra számíthattak, igaz, azok mindig veszélyt hordoztak magukban, a 36. percben Pirlo újabb szöglete után Toni fejese csúszott fölé a lécről. A francia támadások Zidane kreativitására épültek, de az irányító nem sok levegőhöz jutott az ellenfél középpályásainak köszönhetően.

Materazzi a csehek után a franciák ellen is jól bólintott

A szünet után az első perchez hasonlóan megint Henry volt a főszereplő, a villámléptű francia négy olasz között kevergetett, aztán gyengén Buffon kezébe gurított. Az olaszok gyorsan válaszoltak, szokás szerint egy szöglet okozott riadalmat, Cannavaro fejese azonban levágodott Gallasról. Nagyon rákapcsoltak a franciák, Henry megint jól szlalomozott, de a beadást Zambrotta kivágta Ribéry elől, aztán egy gyors kontra végén Zidane tálalt Malouda elé, aki erősen véleményes módon került földre Zambrotta becsúszása miatt, de Elizondo ezúttal nem sípolt.

Az 56. percben Domenech kényszerűségből cserélt, a combját fájlaló Vieira helyett Diarra szállt be, öt minutummal később Lippi is változtatott, lehozta a labdával szinte alig találkozó Tottit, valamint Perrottát, és beküldte a Iaquinta, De Rossi duót. Henry továbbra sem hagyta nyugodni a taljánok védelmét, Buffont tornáztatta meg a 63. percben, a túloldalon Pirlo szabadrúgása tekeredett nem sokkal a jobb alsó mellé.

A második félidőben inkább a franciák akarata érvényesült, veszélyesebben játszott a 98-as világbajnok, de Lippi is döntésre akarta vinni a dolgot, mert harmadik csereként Del Pierót vitte be, és fennhagyta Tonit, igaz, hasonló felállás a németek ellen már bejött neki. Elizondo spori 92 perc után lefújta a döntőt, jöhetett a hosszabbítás, amelynek kilencedik percében Ribéry hőssé válhatott volna, de lapos lökete centikkel a bal sarok mellett kötött ki.

A Marseille játékosának ez volt az utolsó momentuma, mert a kapitány áltál eddig látványosan mellőzött Trezeguet váltotta, akiről az olaszoknak nincsenek szép emlékei, mert ő döntötte el a 2000-es Eb-döntőt. Az olaszok fásultan mozogtak, a támadókhoz nem tudták eljuttatni a labdát, a franciák pedig mezőnyfölényben játszottak, és Zidane fejesénél Buffon óriási bravúrja konzerválta az 1-1-et.

Érthetően óriási volt a feszültség a játékosokban, de így is megmagyarázhatatlan, hogy a 110. percben Zidane, a franciák vezére hogyan veszíthette el úgy a fejét, hogy mellbe bólintotta Materazzit. A hosszabbítás második félidejének legelején Henry lement, így két kulcsembere nélkül kellett lejátszania a hátralévő perceket a Kékeknek, de sok érdemleges már nem változott, következhettek a tizenegyesek.

Zidane dicstelenül fejezte be pályafutását

Pirlo kezdte az orosz rulettet, és a léc alá emelt. Wiltord volt az első francia, ő sem hibázott, a bal sarkot választotta. Materazzi a fejes után lábbal is bevette Barthez kapuját, ő is a bal sarokba gurított. Trezeguet talán megijedt csapattársától, mert erőből lőtt, a felső lécre. De Rossi higgadt volt, és a jobb felsőbe tüzelt. Abidal elküldte Buffont balra, a labdát jobbra, aztán Del Piero is ugyanígy tett, csak ő Barthezt csapta be. Sagnol hátvédtársához hasonlóan beverte a büntetőt, de az olaszoknál volt az előny, és Grosso az elődöntőhoz hasonlóan megint hőssé vált, a bal felsőbe zúdított labdája azt jelentette, hogy Olaszország negyedszer nyert világbajnoki címet.